Emlékeim szerint már évek óta szeretnék megtanulni nagy járművet vezetni. Emlékeim valószínűleg azért nem csalnak, mert mindig, és a közvetlen környezetemet leszámítva mindenhol kinevettek ezért az álomért. Mondván, hogy nő vagyok, meg alig 50 kiló, meg vékony, vagyis soksok, férfiak szerint megdönthetetlen ellentét volt az elképzelésem és a megvalósítás között. Tavaly azonban annyira felerősödött bennem az elhatározás, hogy mostvagysoha alapon utánaérdeklődtem és belevágtam a dologba.
Elsőként keresnem kellett egy autósiskolát, lehetőleg jót és megbízhatót. Választásomat az internet és egy igen nyomós indok segítette: a neten fellelhető iskolák közül a legszimpatikusabbat választottam, de leginkább azt, amelyiknél nem békávé jellegű buszon folyik a dés oktatás. Szerencsére a két feltétel egybe esett, így még novemberben be is iratkoztam a tanfolyamra. Az irodába lépve kedves arcok fogadtak, mosolyogva kérdezték, mit szeretnék. Mondom, jogosítványt bővíteni jöttem. Rendben, békategóriát szeretnék? Nem. Ööö akkor A-t? Mert azt csak márciustól lehetséges... Nem, mondom, én buszozni szeretnék, úgyhogy teharautóra jöttem. Remélem nem gond. Óh, dehogy, 3-4 havonta szokott női tanulónk is lenni. Ez megnyugtató azért.
Az elméleti tanfolyam nagyon jó volt. Átismételtük a kreszt, különös tekintettel a teherautóra vonatkozó részeket, majd vezetéselmélet következett. Eddig nem volt semmi újdonság a dologban, de az sem váratott magára sokáig. A tanfolyam 2/3 idejében olyan dolgokat tanultunk, amikről azelőtt sosem hallottam: rakodás, árukezelés, tűzvédelem, tachográfhasználat, és soksok műszaki. Minden alkalommal úgy zsongott a fejem a végén, hogy csak nna. A műszakit külön is kiemelném. Nem vagyok egy nagy szerelgetős típus, de annyira jól okítottak minket, hogy sokmindent már elsőre is megértettem :) Órákon át vettük a légféket, de tanultunk motort, hűtést, kenést, gumikat, szóval sok hasznos dolgot. Mivel ebben a szakaszban már elég kis létszámú volt a csoport, nyugodt lélekkel tettem fel a kérdéseimet. A tanerő minden alkalommal türelmesen válaszolt, nem nevetett ki senki sem azért, mert nem értek vagy nem ismerek valamit amit amúgy mindenki más tökre tud rajtam kívül.
Végig nagy sikerem volt mint nő. Ha megérkeztem, széles mosollyal fogadtak, ha a kisteremben voltunk a tanerő elsütötte a poént hogy izé mi szobára megyünk, ha késtem és át kellett menjek a targoncások óráján akkor mindig marasztaltak, még a tanár is, ha kérdeztem a világ legtermészetesebb módján válaszoltak, mindenki kedves és rendes volt. És mindeki rendkívül férfias volt vagy legalábbis próbált az lenni a maga módján. Minden alkalommal éreztem, hogy nő is vagyok, nemcsak egy sima tanuló, minden alkalommal volt egykét olyan pillantás is, de sosem éreztem azt, hogy akárki is illetlenül vagy szemtelenül viselkedne, nézne vagy akárcsak gondolna. Jó hangulatban telt el az a majdnem három hét míg az oktatás zajlott, egy percét sem bántam az ott töltött időnek. Jó érzés ha így, ilyen módon lengik körbe az embert, ilyen békés, néha pimasz, de tisztelettudó és mégis nagyon férfias módon.
A kreszvizsga hosszú volt, elég sok kérdést kaptunk, majd háromszor annyit mint bénél anno. Külön kérdeztek kreszt, külön műszakit és külön minden egyebet. A vizsga simán sikerült, hibátlan lett. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen az anyag még friss volt, most tanultam, sokat gyakoroltam, és az is motivált, hogy ne kelljen ismételni. Az elméleti vizsga december közepére esett, vezetni meg csak januárban mentem. Két hét pihenő után az év elején felhívtam a kapott számon a tanárt, akit hívjunk az egyszerűség kedvéért Sándornak.
A megbeszélt időpontban megjelentem a tanpálya épületében, ami persze a város másik végében van. Kint épp esett az eső, tipikus nyálkás idő volt odakint. Mivel nem tudtam, kit keressek, a bent jókedvűen kávézókat kérdeztem, hogy Sándort keresném, itt van-e. Nem, nincs, de miért keresem, mire jöttem, teherautóra? Mondom igen, baj? Erre széles vigyor mindenki arcán, Sándor nagyon fog ám nekem örülni, ritkán borzolják női egyedek az idegeit. Na ez már jó kezdés és kedves fogadtatás, kétség kívül jól adták elő a dolgot a férfiak. Percek múlva egy elég jóképű, elég jókiállású, elég fiatalosan öltözött figura lépett az előtérbe. Pedig, mint később kiderült, 50< éves. Óvatosan körbenézett, rámnézett, hunyorított, mint aki keres valakit, majd enyhén megrázta a fejét, olyan ááá ez biztos nem az rázással, majd újra körbenézett, még a tengelye körül is megfordult, hátha máshol megtalál, végül odajött hozzám. Ööö magát izé önt küldték a *** autósiskolából? Igen, én vagyok. Hát én meg a Sándor, nyújtotta a kezét nagy meglepetten az ürge. Látszott rajta, hogy nem erre, nem ilyenre, vagyis nem rám számított. Tegyük hozzá, én se olyanra, mint ő...
A vezetéssel nem volt semmi probléma. Fantasztikus érzés ahogy az a majd 15 tonna megmozdul a lábam alatt, ahogy kanyarodik, ahogy tolat, hogy kettesből/hármasból indulunk, hogy nem a kerék mögött hanem "rajta" ülök, hogy más a vonalvezetés, egyszóval minden. Bár az első két órán nem voltam túl ügyes, mégis nagy kedvvel mentem minden vezetésre. Elsősorban a vizsgára tanultunk és azt gyakoroltuk, harmadik alkalommal már konkrét dícséretet is kaptam. A vizsga előtti alkalommal Sándor egy érdekes, bár nem meglepő dologgal állt elő, szinte már vártam. Hát hogy a vizsgabiztosok szeretik ha legalább az egyik vizsgáért fizetek. Mindegy hogy a rutinért vagy a műszakiért, de nem lenne hátrány... Ez nem azt jelenti, hogy cserébe simán átengednek, hanem csak azt, hogy nem a legdurvább műszakit kérdezik, és azt, hogy nem kell majd csukott szemmel kis ívben jobbra hátrafelé egykézzel tolatnom. Végül 12ezrembe került a vizsga, már bánom, hogy fizettem. Szinte fájt azt a pénzt odaadni Sándornak, aki remélhetőleg az egész összeget átadta a rém becsületes vizsgabiztosnak, és nem tartott meg belőle egy centet sem.
A rutin sem volt rossz, de a forgalom sokkal jobban ment! Már az első utcán töltött alkalom után éreztem, hogy végre igazán kezemben a jármű. Megtanultam tachográfot kitölteni, hármasból indulni, gyorsan és megfelelően váltani, kellően előre nézni, lassan és óvatosan fékezni, kipufogóféket használni, és még a legnagyobb szentséget is: nem hátragurulni. Ez kifejetetten fontos dolog Zsé, mert mi van, ha közben öreg néne őzikéje a hátad mögé csoszog? Sose gurulj hátra, az bukó, mert nem látod, hogy mi van mögötted! Ezt ne feledd sosem, mindig figyelj arra, hogy ne gurulj hátra. És hogy megerősítse a dolgot, ha mégis véletlenül 5 cm-nél többet gurultam hátra akkor Sándor kegyetlenül a fékbe taposott. Attól az 5 cm-től is akkorát bólintottam, hogy azóta minden bénább fékezéskor eszembe jut öreg néne őzikéje :)
A forgalmi vizsga tarifája kicsit magasabb mint a rutin meg a műszaki együttvéve. Amikor kipréseltem Sándorból, hogy legyen szolidáris, ha már nem vezetek le minden egyes órát (így is sokat és eleget vezettem amúgy) akkor legalább a vizsgabiztos pénzébe segítsen bele, mondjuk fizesse ki az egészet, akkor nagy kegyesen rábólintott, hogy kifizeti a felét. Már majdnem odavágtam, hogy nah azzal a pár ezerrel nagyon segítesz, de helyette inkább az összeget kérdeztem meg. Hát... a pofám leszakad, ez 15ezerért megy. Tíz másodperc sem kellett hozzá és már mondtam is Sándornak, hgy felejtse el az egészet, nem fizetünk, vagyis nem fizetek. Pukkadjanak meg, de nem fizetek. Persze nem ezeket a szavakat használtam. Amúgy ez nem is sok, a bések huszat fizetnek... Az utolsó vezetés után megkérdeztem, volt-e valami hiba a dologban? Nem volt semmi, ügyes vagy, de ezt már mondtam neked. Jó, akkor tényleg nem fizetünk, Sándor, nem vicceltem a múltkor. Sándor nagy szemekkel rám néz, jólvan, oké, majd meglesz. És meg is lett, csont nélkül, nem ütöttem el senkit, nem kaszáltam le a táblákat, nem gurultam rá senkire, és egyben visszaértünk a pályára. A vizsgabiztos persze nyomta a sódert, próbált vicceskedni meg komolykodni, a feljegyzett hibákat elsorolta és mondogatott mindenfélét meg hasznosat. A vizsgán volt amúgy meglepő és kicsit veszélyes helyzet is, az orrunk előtt robbant le egy kamion a körforgalomban, de kikerültem és megoldottam.
Mint az az első találkozás után várható volt, nemcsak az iskolában, de Sándornál is nagy népszerűségnek örvendtem. Sokat beszélgettünk, mindenféléről, olyanokról is, amiket talán nem mondanánk el egy idegennek, de itt és ebben a helyzetben jólesett. Minden alkalommal ha meglátott, felcsillant a szeme, jól végigmért, tette az érdekes megjegyzéseit, és mindezt úgy, hogy egyszer sem éreztem hogy veszélyben lennék vagy tiszteletlen vagy tolakodó lenne. Akkor sem amikor a hajamat dícsérte tolatás közben majd az óra végén ismételten, akkor sem amikor a váltócipőt vettem át, amit ő vetkőzésnek minősített és végigbámulta a cipőcserét, akkor sem amikor jól felfűtötte a fülkét majd a hirtelen támadt meleget rám fogta, de még akkor sem, amikor mintegy mellékesen megkérdezte, hogy hogy fogom az ő rám vesztegetett agysejtjeit pótolni... Az első óráktól kezdve végig ott volt egy kellemes és óvatos feszültség, amit egyikünk sem lépett át, egyikünk sem feszegetett, egyszerűen csak ott volt, mintegy természetes részeként az együtt töltött időnek. Így volt jó az egész, mindig nagy örömmel fogok a vezetéssel töltött órákra meg Sándorra gondolni.
Visszatérve, az agysejtes kérdésre nem reagáltam azonnal, csak az utolsó alkalommal, már a vizsga után. Hosszas körmondatok után közöltem Sándorral, hogy emlékszem a kérdésére, és arra gondoltam, hogy természetben pótolnám az agysejteket, ha nem gond... úgyhogy fogadja el tőlem ezt a dobozka sütit. Rég láttam férft ennyi ideig visszatartani a lélegzetét :)
