Az elmúlt hetekben Mr. Y eléggé elrúgta a pöttyöst. Ezt egy meglehetősen hosszú levélben fel is róttam neki. Mikor a levél után egy héttel felhívott, túl lelkes volt, én meg gyanakvó, így rákárdeztem. Nem, nem olvasta még, de most hirtelen nagyon ideges ettől, szóval mondjam már el telefonban, hogy mi is volt benne. Mivel én egyáltalán nem voltam ideges, és egy majd másfél oldalas levelet nem fogok telefonon összefoglalni (bár két szóban annyi, hogy elegem van) javasoltam, hogy talán fáradjon haza és olvassa el. Érdekes módon a technika ördöge a biztos ami biztos alapon kétszer is elküldött levelemet egyszer sem kézbesítette (...), így Mr. Y immár közepesen ideges állapotban találkozót kezdeményezett. Ezt hirtelen össze is hoztuk, cirka egy hét kellett hozzá. A köszönős részt hamar letudtuk, én meg szóban elismételtem a levelet. Egy korrekt bocsánatérés után azonban jelentős megkönnyebbülést véltem felfedezni hősünkön, amire rá is kérdeztem. Kábé két perc után kibökte, hogy ő tulajdonképpen azt gondolta, hogy valami szörnyűséget műveltem, aztán gyomormosásom is volt, úgyhogy bár én hihetetlen mérges vagyok, és meg is érti, de ne haragudjak, de ő jelenleg megkönnyebbült. Erre leesett az állam is. Ennyire nem ismer? Jesszus. Hogy én, ilyet? Soha!
Valójában itt kezdődik a mondanivalóm. Életemben eddig három öngyilkos-jelölttel találkoztam, többről nem tudok. Mindhárom különböző okokból jutott el odáig, hogy ezt a lépést tekintse az utolsó lehetőségnek és a nagy problémamegoldásnak.
Az elsőt még talán megértem. A srácnak 14 évesen a keze között halt meg a barátnője, nemsokkal később a barátja is, egy olyan autóbalesetben, amit csak ketten éltek túl. A másik túlélő azóta is kerekesszékes. A fiatalember többször is próbálkozott, szerencsére sikertelenül, bár elég durva módszereket próbált ki. Jó darabig tartó kezelés, mitegy 150 km-es levegőváltozás na meg a viszonylagos helyrerázódás után kialakuló új szerelem segített neki abban, hogy végleg felhagyjon az önostorozással és belássa, nem ő a hibás. Amúgy sem ő volt az, de ezt nem lehet megmagyarázni egy tizenévesnek. Alanyunk azóta is enyhe kissebbségi komplexussal rendelkezik. Szerencsére az új szerelem végével már nem gondolt élete kioltására, amit a leányzó boldogan nyugtázott. Merthogy aggódott ám rendesen...
A második esetet is megértem, azt hiszem. A nőt a (most már csak volt) férje és a problémákat elkendőzzük-elfojtjuk-eltitkoljuk-nemgyógyítjuk neveltetése vitte rá, hogy egy késsel próbáljon meg véget vetni a dolgoknak. Szerencsére a kés nem volt túl jó, a léha férj meg ezúttal időben hazatért, így az asszonyt még meg lehetett menteni. Az eset után kiváló kezekbe került az ügy, ezúttal orvosi, pszichológus és baráti segítséget is kapott a nő. A segítséget a nő elfogadta, mert meg akart gyógyulni. "Tudod, az alagútban láttam a fényt és láttam a gyerekeimet, és rájöttem, hogy vissza akarok menni, a gyerekeimért." Évek kellettek, míg a gyógyszereket elhagyhatta, évek kellettek, hogy rendbe jöjjön. Nagyjából 15 évvel a történtek után az asszony saját bevallása szerint ez az eset kellett (!!!) ahhoz, hogy azzá az emberré váljon, aki ma is. Hogy egy új személy legyen belőle. Ma már nem hagyja magát, keményen küzd és kiáll, teljesen új ember lett belőle. Kiegyensúlyozott, jó kedélyű, könnyen veszi az akadályokat, és méltán elégedett lehet az életével. Ő NY.
Amikor először kergetett az őrületbe férfi, akkor lehettem kábé 20 éves. És ennek kapcsán dolgoztam fel a közelemben történteket annyira, hogy egyáltalán beszélgetni tudtunk róla. Mert addig egy szót sem ejtettünk, csak mint az eset vagy a baleset vagy az amit tettem volt a kifejezés, de semmi tartalom vagy csatolható információ nem volt mellette. Ekkor viszont nagyon sokat beszéltünk és sírtunk... de azóta torokgombóc és könnycsepp nélkül említjük, ha esetleg szóba kerül. Amúgysem vagyok egy elfojtós, befordulós személy, mert ilyennek neveltek és mert alapvetően a személyiségem sem olyan, de akkor, 20 évesen komolyan megfogadtam, hogy én ezt soha nem fogom megengedni senki emberfiának. Senki sem fog olyan helyzetbe kergetni, hamarabb otthagyom a kínzót mint hogy én a szükségesnél jobban sérüljek benne. Ezért is esett le az állam Mr. Y ötletétől, miszerint én beszedtem valamit... pláne miatta. Kicsit nagyképű dolog, ennél többet is elviseltem már. Amúgysincs itthon semmi beszdhető, a legdurvább a koldrex meg valami ősi antibiotikum. Ráadásul a kövektező jelölt tapasztalatai alapján tudom, hogy a beszedem oszt jónapot sem olyan rögvest-hatásos.
A harmadik személy, hát, ő sikeres próbálkozó. Csupán három gyereket hagyott maga után, a legfiatalabb még kiskorú. Hogy röviden összefoglaljam, többedik alkalomra jött össze a dolog, okos nő lévén (gondolom) levonta a tanulságot és jól elbújt. Sajnos túl későn találták meg. Pedig járt ő orvoshoz, szedte a gyógyszereket, de véleményem szerint nem akart meggyógyulni. És nem látta a gyerekeit az alagút végén. Igaz, végezte amit kellett, lássa mindenki, hogy ő "gyógyul", csak éppen töménnyel vette be a napi adagot, ami már alapesetben is a maximális másfélszerese volt. Aki segíteni próbált, azt elmarta maga mellől, aki szólni mert azt durván leszólta, mondván, dokihoz járok, nem elég?, és különben se adj nekem tanácsot. Majd pont te segítesz nekem. A nagyszülők majdnem utána mentek, szerencse, hogy nem rokkantak bele. A gyerekek pedig azóta saját bevallásuk szerint nyugodtabban élnek, "Anyának is jobb így". Rettentően sajnálom, de tényleg lehet, hogy így a jobb, mindenkinek.
Összefoglalva, ha nem is ítélem el az öngyilkossággal próbálkozókat, de nem értek vele egyet. Tudom, hiszen láttam viszonylag közelről, hogy van, akit csak egy ilyen alkalom után vesznek komolyan, és van, akinek "kell", hogy meg tudjon változni, és van, akinek ez egy segélykiáltás. De aki az első kör után sem akar meggyógyulni vagy változtatni az életén, azt mélységesen elítélem. Mert nem elég a gyógyszer, nem elég az orvos, belső akarat és erő is kell ahhoz, hogy változtatni tudjunk.
Tehát üzenem mindenkinek, hogy felőlem akár ki is fordulhat a világ magából, én soha nem fogok eddig eljutni! És szeretlek NY!
