Első megemlékezésre alkalmas találkozásom a zenehallgatással, mint olyannal, 8-9 éves koromban lehetett. Egy nyári táborban mindenki Eddát hallagatott, tetszett nekem is, mert jó dallamos volt, és hát mindenki azt hallgatta. Hazatérvén persze én is ilyen kazit akartam, de nagyon, otthon csak annyit kérdeztek, muszáj? Nem, nem volt muszáj, így elsikkadt a dolog hamar. Tulajdonképpen pár hét múlva nem is hiányzott.
A következő említésre méltó, és mint később kiderül, valószínűleg meghatározó esemény már 7. osztály év végén volt. Osztálykirándulni voltunk, és mindenki Scootert meg Prodigy-t hallgatott, este meg a kók-kók-cserrikók és társai szóltak a magnóból. Persze voltak már akkor is rap-szerű renitensek, ha jól emlékszem, de a sátorba bújva hallgatott korai tuctuc emléke még ma is él.
Akkoriban vezették be az unokatesóméknál a többcsatornás tv-t, és náluk szinte egész nap a viva vagy az akkori jogelődje ment. Amikor ott voltam, akkor biztosan. Hogy, hogynem, szintén sok Scooter ment a tv-ben, ezt mindig felhangosítottuk és ugráltunk rá. Gondolom a szomszédok nagyon örültek nekünk. Már nem emlékszem a címére, talán a Back in the UK volt az, de az a szám volt akkor a sláger, amelyikben egy panzióban alulöltözött csajok meg talán vámpírok mozogtak, persze a szőke énekes állandó jelenléte mellett.
Lényeg a lényeg, hogy az elektronikus zene kezdett jobban érdekelni, persze kazettáim meg hasonlók nem voltak még. Amikor külföldre mentünk, a helyi zene valahogy nem fogott meg, helyette itthonról küldött anyagot hallgattam. Ezeket Luca barátnőm küldte ki, illetve adta oda amikor hazalátogattunk, de kint is vettem pár kazettát. Több Scooter, Kozmix, Marusha, és már nem is emlékszem, milyen gyöngyszemek hallgatásával töltöttem az időmet. Ez olyan régen volt, hogy a CD még aranyárban mozgott.
Másfél évvel később haza és az osztályba visszatérve nagy meglepetésemre már más zene dívott. A nagy többség Kispált, Nirvana-t, Metallica-t és hasonlókat hallgatott. Persze megvolt szinte mindegyik irányzat az osztályban, de a bakancsos vonal volt a legmeghatározóbb. Meghallgattam én mindent, jót és rosszat, törtet és ütemtelent, halkat és üvöltözőst, füvezőst és drogozóst, voltam Szigeten, ugráltam bakancsostul én is, de valahogy mégsem volt az igazi. Akkortájt került be a látótérbe a Faithless is, hatalmas buli volt a nagyszínpad előtt.
A gimi végére már világos volt, hogy míg a többiek eltérültek, én valahogy megmaradtam az elektronikus vonalnál. Nem volt ezzel semmi gond, csak éppen nem az volt a kedvencem mint nekik. Bár, hogy valami kirívót és ezekkel ellentéteset is említsek, egyszer volt a Bloodhaund Gang kicsiny hazánkban, az E-Klubban léptek fel. Na, azon a koncerten én is ott voltam! Piszokjó volt. Ha valaki nem ismerné őket, nem csodálom, alig pár évig voltak a figyelem középpontjában. Ha tévedek, valaki javítson ki. Klipjeikben kukacot ettek meg majomnak öltözve ugráltak föl s alá.
A gimnázium után történt, hogy egyszer egyedül mentem a Szigetre. Nincs ebben semmi kivetnivaló, sőt, sokkal jobb így, mint amikor egyszerre tíz emberhez kell igazodni. Bátran ajánlom mindenkinek. Akkor már tudtam, hogy a fő irányvonal az elektronikus, be is mentem a partysátorba, mert valami jó DJ-t ajánlottak aznapra. Gondoltam, bekukkantok, hátha épp ő játszik, ha tetszik maradok, ha nem tetszik hazajövök.
Beléptem, nagy dübögés, füst meg tömeg, tetszett. A kiírás alapján egy igen fantáziadús, Igor nevű fazon játszot, hallottam őt már korábban a parádén is. Most nem sokat hallhattam, mert épp váltás volt, egy hasonlóan trükkös nevű DJ érkezett, HotX. A művészúr átvette a pultot, én meg csak álltam ott, mint akit fejbevertek, és azt éreztem, hogy igen, ezaz, hazajöttem, megtaláltam azt, ami hiányzott. Egyhuzamban végigpörögtem a kábé másfél órás szettet, minden tudatmódosító vagy egyéb szer nélkül. Hatalmas érzés volt! Igaz, közben tízszer annyian lettünk, valami csöpögött a plafonról, oxigén már alig, a sok izomagyú meg rajzolta a köröket, de valahogy ez nem zavart túlságosan. Érdekes módon senki sem akart megtéríteni, bogyót eladni, vagy engem eladni, vagy egyéb más szörnyűségre kényszeríteni. A következő szett felét még végighallgattam, aztán hazamentem a reggeli busszal, és aludtam vagy 10 órát egyhuzamban.
Másnap már egészen biztos voltam abban, hogy igen, nagyon sok jó zene létezik, igen, sokmindent meghallgatok, de ez amit tegnap végigpörögtem, ez volt eddig a legeslegjobb. Arra a hétre volt még egy jegyem, már nem is tudom, miért volt kettő. A többiekkel együtt mentünk, majd este szétváltunk én meg a partysárotba mentem. És alig öt perc múlva ki is fordultam: aznap törtnap volt. Mind a mai napig nem tudom meghallgatni a törtet, akkor már inkább Linkin Park meg Britney Spears vagy valami szimfonikus. Egyszerre.
Azóta több év eltelt már, többször voltam a Szigeten, a sátorban és egyedül is, reggeli hazabuszozással. Voltam Scooter koncerten a dokkban. És minden évben nagyon vágytam arra, hogy a nagy partykra el tudjak menni. Ezzel azonban van egy kis baj: nincs/nem volt olyan ismerősöm, aki nemcsak hogy elviselné ezt a zenét, de még ki is fizetné a jegyet magának. Merthogy ezek a rendezvények nem egyezer hanem többezer pízért mennek, még elővételben is borsos az ára a szórakozásnak, és akkor a belső fogyasztást nem is említettem. Ezen kívül az is fontos volt a kísérő megválasztásánál, hogy a kíséretért ne várjon el cserébe semmit.
2008-ban mégis úgy alakult, hogy egy haverom hajlandó volt eljönni velem az augusztusi nagy rendezvényre, amit a deadcode a syma-ba szervezett. Nem emlékszem már, hogy hogyan került szóba, de bevállalta a dolgot. Azt sem tudom már, hogy miért is jött, kíváncsiságból, vagy mert előtte H-Blocxx koncerten voltam vele és hazavittem amikor már nem volt szomjas. Az előzmény nem is fontos, az eredmény annál inkább: jövőre, vagyis idén újra eljön velem. A buliba este tizenegyre értünk oda. Nagy volt a sor, nagy volt a tömeg és nagy volt a hangerő is. A tüdőnk majd kiszakadt. Az alepvetően nem ilyen zenén nevelkedett srác teljesen bepörgött, egyik teremből mentünk a másikba, nézzük meg azt is, nagyon tetszett neki, pedig csak sört ivott. Szerencsére voltak heverők is, így amikor ő hajnalban kidőlt akkor lepihent, de reggel félnyolc tájban már haza akart menni. Nem értem miért nem lehetett megvárni míg az utolsó dj is végez... A buli hatalmas volt! Volt két pasas akik időnként beleszólogattak a zenébe, jól csinálták. Játszott David Guetta, Timo Maas, Josh Wink, Monika Kruse, Tiga, és még sorolhatnám a neves fellépőket. Deadcode szervezés lévén persze ismét játszott HotX is, na ekkor nem voltam hajlandó a másik terembe átmenni egy percre sem.
A végleges megerősítést azonban most szilveszterkor kaptam, nem mintha nem lettem volna eddig is biztos a dolgomban. Az MTV nagy rendezvényére nyertem egy jegyet, a neten játszottam a szervező honlapján, december 28-án gratuláltak ímélben. Egy félnapos töprengés után, hogy mit is csináljak, végül úgy döntöttem, nem hagyhatom ki, és elmentem. Hogy miért hezitáltam? Mert nem volt ki elkísérjen, mert magam alatt voltam és mert elsejére bevállaltam a munkát, félkilences kezdéssel. Nem bántam meg, hogy egyedül odabátorkodtam. Éjfél után HotX játszott vagy két órán keresztül. Hihetetlen jól nyomja, ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint amikor rádöbbentem a nagy igazságra: hazajöttem, megérkeztem, itt vagyok jó helyen. Ha körbenézek akkor persze egy kicsit más a helyzet, mert itthon nincsenek drogosan pörgő pumpáltizmú partiburgonyák (izomtibi után szabadon) se miniszoknyás kiskurvák, se tréninges szőr és hasbajnokok, de ez más kérdés. Szerencsére engem valahogy mindig békén hagynak a kétes alakok, nem akar senki sem megvenni vagy eladni. Bár néha terjesztő ábrázatot ölthetek, mert időnként megkérdezi egykét bátor alak, hogy van-e bogyóm. Múltkor kólát is kérdeztek, van-e, aztán rájöttem, nem a pepszit keresik, de az sem volt. Játszott még Oliver Ho, Marco Bailey meg Dominik Eulberg, és ők sem voltak rosszak. Végül a munkára való tekintettel négyóra tájban nehéz szívvel, de elhagytam a terepet. Másfél órás pihenés és alapos zuhany után frissen és üdén megcsináltam egy műszakot. Mindössze tizenkét órát aludtam utána.
Azt nem tudom, hogy ki fogom-e nőni valaha ezt a zenei irányzatot, de nagy valószínűséggel nem. Az biztos, hogy egészen jól megfér az összes többivel, de ez az a közeg, ahol igazán jól érzem magam, ahol igazán rá tudok hangolódni a zenére.
Erre most Nagymama tuti felrántaná a szemöldökét: zene, hogy ez?
